Keselyű-novella

Szabó Béla halála

Somoskőújfalu, 1964 augusztus

Lovas János egy zsebkendőt húzott elő zubbonyából, és reszkető kézzel megtörölte a homlokát. Sápadt volt, és majdnem kihányta a szájába toluló epét, de erőt vett magán. A körzeti megbízott nem veheti észre, hogy rosszullét kerülgeti. Nem azért küldték ide a megyéről, hogy megszégyenüljön.
Úgy tett, mintha mindig is ezt csinálta volna, és leguggolt a holttest mellé. A lemeztelenített férfi húsz év körüli lehetett. Szemei az égre meredtek, borzas haja földdel és levelekkel volt tele.
Mintha a földön húzták volna idáig.
Lovas arra gondolt, hogy az áldozatot vélhetően valahol máshol ölték meg, aztán pedig a lábainál fogva idevonszolták a falu melletti ligetbe.
A szívét és nyelvét viszont itt vágták ki.
A vér hiánya, a cakkos szélű sebek, és a kitüremkedő, rózsaszín hús arra utalt, hogy a keringés már rég leállt, amikor felhasították a testet.
- A cigányok voltak – köpött egyet a körzeti megbízott. Alacsony, hordóhasú fickó volt vastag karokkal és krumpliorral. – Újfalu másik végében tanyáznak.
- Zsiga! – kiáltott oda Lovas az egyik fa mögött térdelő társának. – Jöjjön ide!
A tányérsapkát viselő fiatal férfi feltápászkodott, és száját törölgetve közelebb botorkált. Lovas megcsóválta a fejét. Az egy dolog, hogy ő sem szokott hozzá ilyen látványhoz, de az nem járja, hogy egy gyenge gyomrú újoncot akasztanak a nyakába.
- Miből gondolja, hogy cigány az elkövető? – kérdezte a körzeti megbízottat.
- Kivették a szívét, elvtárs. Meg a nyelvét is.
- Cigánymágia – bólintott a bajszos favágó, aki eddig némán álldogált a tisztás szélén. Lovas emlékezett rá, hogy ő találta meg a hullát.
- És ezek itt? – mutatott Lovas az áldozat köré szórt színes papírokra. Volt köztük pénz, tollal telefirkált papírfecni, és számtalan lap a magyar kártyából.
- Az öregasszony jövendőmondó – köpött megint a körzeti megbízott. – Az szokott kártyából jósolni.
- Felismerik az áldozatot?
- Nem kár érte – mondta a favágó lassan, és tömpe ujjával megbökte a homlokát takaró bőrsapkát. – A rosszéletű Szabó Béla az.
Lovas felegyenesedett, és távolabb lépett a holttesttől. Amikor pár órával korábban recsegni kezdett a tarjáni kapitányságon az URH-készülék, még nem gondolta, hogy búcsút mondhat a mai napnak, és valószínűleg a következő jópárnak is. A körzeti megbízott nem részletezte, hogy pontosan mi történt, csak annyit közölt, hogy valakit megöltek. A kapitány küldhetett volna mást is, de mivel a múltkor megjegyzést tett a túlórák vezetésére, nem alakulhatott másképp. Az már külön hab a tortán, hogy a tejfelesszájú Zolnaival kellett jönnie.
Nem ezt érdemli az ember nyolc év szolgálat után.
Miközben járkálni kezdett a tisztáson, eszébe jutott, hogy talán másképp alakulhatott volna, ha '56 után nem áll be rendőrnek. Kézenfekvő megoldás volt elbújni az államhatalom soraiban. Félt a megtorlástól, és egy budapesti matematikatanár nem sok jóra számíthatott, ha az iskola, amelyikben tanított, az ellenforradalmárok egyik raktárává vált. Nem kellett messzire mennie, vidéken nem kérdeztek sokat. Szerencsére az állambiztonság a nagy zűrzavarban nem tudta ellenőrizni, hogy mikor költözött el a fővárosból, és ő következetesen ragaszkodott a szeptemberhez.
- Mit gondolsz, Zsiga? – kérdezte a társától, és újra szemügyre vette a hullát. Valószínűleg kicsalták az erdőbe, leütötték hátulról, aztán pedig embertelenül megcsonkították. Lovas elhúzta a száját, valami nem stimmel itt.
Kocka alakú, szürke ponyvás, apró teherautó jelent meg az erdei úton, majd megállt a tisztást övező fák mellett. A kormány mögül nyúlánk fiú ugrott a vezetőfülkéből a fűbe, véznább társa a másik oldalon szállt ki.
- Az önkéntesek – mondta a körzeti megbízott, és karjával intett a két suhancnak, hogy jöjjenek közelebb.
- Milyen önkéntesek? – Lovas megigazította a zubbonyára húzott rendőrségi karszalagot.
- Ott vannak még? – a körzeti megbízott hangjába türelmetlenség vegyült.
- A bazaltbánya melletti dombon – bólintott a nyúlánk fiú, és a nyomozókra nézett. Tekintete különös volt, és Lovas meg mert volna esküdni rá, hogy mondani akar valamit. De aztán nem szólt, csak tovább méregette a nyomozókat.
- Ugye, tudja, elvtárs, hogy itt én adom ki a parancsokat? – kérdezte Lovas csendesen a körzeti megbízottat. Az elmúlt nyolc évben egész jól megtanulta megfenyegetni az embereket. Magának sem merte bevallani, de az utóbbi időben egyre inkább élvezte.
- Kóbor cigányok, elvtárs – a körzeti megbízott hangja rekedt volt, arca elvörösödött.
- Nincsenek már olyanok, hogy kóbor cigányok.
- Fekete igazolványuk van, elvtárs. Évek óta erre rontják a levegőt.
- Mostantól azt csinálja, amit mondok – Lovas továbbra is halkan beszélt. Szavai azonban nem tűrtek ellentmondást. – Kezdje azzal, hogy felírja az összes tizenhat és hetven év közötti férfi nevét egy listára, akik tegnap Somoskőújfalun voltak. Megértette?